A vallásszabadság, az ember egyik alapvető joga

A II. Vatikáni Zsinaton a Katolikus Egyház kötelezettséget vállalt a vallásszabadság támogatására. A „Dignitatis humanae” nyilatkozat alcímében jelzi, hogy „a személyeknek és közösségeknek a vallási dolgokban a társadalmi és polgári szabadságra való jogát” kívánja hirdetni. Ezen Isten által akart és az ember természetébe beleírt szabadság gyakorlását nem szabad meggátolni, mert az „igazság nem hathat másképp, mint magának az igazságnak az önerejével”.

A személy méltósága és az istenkeresés természete szükségszerűvé teszi, hogy a vallás területén minden ember minden kényszertől mentes legyen. A társadalom és az állam nem kényszeríthet rá egy embert sem, hogy meggyőződése ellen cselekedjen, illetve nem gátolhatja meg abban, hogy úgy cselekedjen, ahogy azt lelkiismerete előírja. Ám a vallásszabadság nem erkölcsi menlevél a tévedésekhez való ragaszkodásra, sem nem közvetett jogosultság magukra a tévedésekre.

A lelkiismereti és vallásszabadság „éppen úgy vonatkozik az egyes emberre, mint a társadalomra”. A vallásszabadság jogának a jogrendben elismert és a polgári jog által megerősített jognak kell lennie, ám ez önmagában nem korlátlan jog. A vallásszabadság gyakorlásának helyes határait minden társadalmi szituációban politikai körültekintéssel és a közjó kívánalmainak megfelelően kell megállapítani, és a polgári tekintély által jogi normaként elismertetni, mint ami az objektív erkölcsi rendnek megfelel: ezen normák között van „a minden polgárnak kijáró hatékony jogvédelem (…), a jogok békés egyeztetése, s annak a tisztességes közbékének a fenntartása, amely nem más, mint rendezett együttélés valódi igazságosságban és a közerkölcs felelősségteljes oltalmazása.”

Valamely nemzethez fűződő történeti és kulturális kapcsolatai alapján egy vallási közösséget az állam különleges elismerésben részesíthet: az ilyen elismerésnek azonban sohasem szabad más vallási csoportok polgári vagy társadalmi szempontú diszkriminációjához vezetnie. Az államok és a vallási szervezetek közötti kapcsolatoknak az az eszménye, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat felvázolta, megfelel a jogállam követelményeinek és a nemzetközi jog elveinek. Az Egyház tudatában van annak, hogy ezt a látásmódot nem fogja mindenki osztani; a vallásszabadsághoz való jogot sajnálatos módon számos állam megsérti, „egészen odáig elmenve, hogy a vallásoktatást és az abban való részvételt olyan kihágásnak tekinti, amelyet szankciókkal büntet”.

Forrás: A Katolikus Egyház társadalmi tanításának kompendiuma